Augusztus 7-én, 16 órakor, a Csipkeház parkjában róhatják le tiszteletüket a gyászolók dr. Várnai László volt polgármester előtt. A temetésre ezt követően a katolikus temetőben kerül sor. Az alábbiakban Mester Sándornak, az egykori városvezető munkatársának és barátjának emlékező sorait olvashatják:   

Az ember elképzeli a napját. Mit akar tenni, hova fog elmenni, mi a fontos, mi maradhat el? Azután történik valami, ami romba dönt mindent, ami után már semmi sem ugyanaz, semmi sem megy ugyanúgy, ahogyan azt elterveztük.

Jön egy telefon, amikor már a hívó hangján érzed, hogy baj, nagy baj van: valaki elment, valaki mától már nincs velünk, nincs közöttünk. Nem hisszük el, hiszen a héten még láttuk a strandon, megbeszéltük, hogy találkozunk, és ő ott van, ha megígéri, és megígérte. Különben is, nem lehet ….Tegnap még…

Ez a telefon, most arról szólt, hogy Dr. Várnai László, Kiskunhalas város volt polgármestere július 22-én meghalt. Megbénulsz. Nem hiszed el. Nem lehet, a „Várni Laci”, a „Főnök” Nem, nem! Ő mindig tele volt életerővel, ment, hajtott – ez biztosan tévedés!
De nem az! Más is mondja, mások is mondják. Órák alatt végigszalad a városon a hír. És te is felveszed a telefont, hiszen szomorú kötelesség szólni a barátoknak, ismerősöknek, hogy mától már...

Van, akinek az Állami Gazdaság emblematikus alakja, agilis fiatal munkatársa jut eszébe, másoknak a sikeres országgyűlési képviselő, de mindenkinek a várost több mint egy évtizedig szolgáló alpolgármestere, majd polgármestere.

Kevesen tudják, de a ma is élő szüreti fesztivál egyik kitalálója, kezdeményezője volt, még Állami Gazdasági KISZ-titkár korában. A Csipkeház bővítése, a Bibó Gimnázium megépítése, úthálózat-fejlesztés, iskolafejlesztések (Beruházás a XXI. század iskoláiba), kistérségi együttműködés kialakítása, testvérvárosi kapcsolatok, a halasi lovasélet feltámasztása, közterek, parkok fejlesztése, a „Találjuk ki Kiskunhalas jövőjét” program megalkotása, és még sorolhatnánk, mi minden fűződik a nevéhez kezdeményezőként, támogatóként, vagy megvalósítóként.

Baloldali volt világéletében, nem csak azért, „mert elvárás, mert karrier”volt, hitt is benne, elvei voltak. Szomorúan látta egyesek – sokak – pálfordulását, köpönyegforgatását, érdekpolitizálását. „Ezek azt hiszik, velük kezdődik a történelem” – mondta ilyenkor. Következetesen fellépett a gazemberség ellen akkor is, amikor az „saját” pártjában jelentkezett, még ha ahhoz közvetlenül nem is volt köze.

A rendszerváltás utáni első választásoktól kezdve testületi tag volt. Igazán „nagyot” polgármesterként alkotott. „A város első házában dolgozunk” – mondta gyakran, és így is gondolta. Hátradőlt a székben, lábait kinyújtotta, két tenyerét összefogta maga előtt, csibészes huncutsággal elmosolyodott, felnézett a plafonra, jelentőségteljesen kinézett a kollégáira, ránk, és már tudtuk: ez a napirendi pont az általa eltervezett koncepció mentén halad a „maga útján”. Ez a kép maradt meg bennem leginkább Dr. Várnai László polgármesterről.

Igen. Koncepciója volt. Nem szerette, nem fogadta el, hogy csak úgy sodródjunk, hogy majd valaki, valakik segíteni fognak. Még kényszerhelyzetben is azon gondolkodott, hogyan találhatjuk meg, mi hozhatja, a legjobb – vagy a legkevésbé rossz – megoldást. Ha valamire szavát adta, ha valakivel valamiben megállapodott, ahhoz tartotta magát az ésszerűség legvégső határáig, hiszen szerinte „aki elveszti a szavai hitelét, az az arcát veszti el!”.

A butaságot, a felkészületlenséget nem tűrte el.  Magában sem, másban sem. „Esze volt!” – mondták, mondják sokan, még ellenfelei is. A látszólagos könnyedség, amivel egy testületi ülést, értekezletet, tanácskozást vezetett, sokórányi komoly rákészülés eredménye volt.  Gyakran kérte meg kollégáit, barátait, hogy egy jónak tűnő ötletet szedjenek ízekre, mutassák meg a gyenge pontokat. „Ne arról beszéljünk, mi a jó, azt tudom, tudjuk. Azt keressük meg, mi a buktató, mi lehet, amire nem gondolunk. A döntésünknek súlya, következménye van, amit nem csak én, vagy mi, itt a hivatalban érzünk, hanem a polgárok is viselik.”

Legtöbb ellenfelével nem is elsődlegesen politikai, vagy ideológiai ellentétei voltak – persze nem kezelte azokat sem mellékesen –, inkább a merev, alternatívákat mellőző, megegyezésre törekvés helyett diktátumokat szajkózó gondolkodást, magatartást viselte nagyon nehezen.

Nagyon jó memóriája volt, remek lényeglátó képességgel rendelkezett. Alapelve a bizalom volt, munkatársaiban, egy szakterület képviselőjében feltétel nélkül megbízott. De, jaj,  volt annak, aki ezt a bizalmat eljátszotta készületlenséggel, felületességgel. Tudta, hogy nincs hibátlan munka. Tévedni, jóhiszeműen rossz irányba haladni, nos, ez előfordulhatott, de mindig azt kérte, ő legyen az első, aki tudomást szerez arról, ha baj van. Kiválóan tudta inspirálni munkatársait. Ötleteket adott, és mellé is állt mások jó ötleteinek.

Nem volt „egyszerű ember”. De, hát ki az? Lehet-e egyszerű ember az, aki egy nehéz gazdasági helyzetben lévő, jelentős intézményfenntartói feladattal, ugyanakkor szűk költségvetési lehetőségekkel küzdő kisvárost irányít? Ha kellett kért, ha kellett utasított, ha kellett szépen beszélt, ha kellett kiabált – mikor mire volt szükség ahhoz, hogy „haladjon a szekér, amin utazunk”. Sokan, sokszor vitatkoztak vele. Többen kritizálták, akarva, vagy bántották, megbántották, de tisztességét – magánemberi, vagy közéleti értelemben – soha senki nem vonta, nem vonhatta kétségbe.

Dr. Várnai László polgármester meghalt. Várnai Laci elment. Mi maradtunk, maradunk. Mi, halasi polgárok, barátok, ismerősök, volt kollégák. A legnehezebb biztosan azoknak, akik közvetlen hozzátartozóiként élnek nélküle tovább felesége Zsófika, testvérei, Erzsébet és Iván és az ő családjuk. Ők egy szeretett rokont veszítettek el – mi pedig egy kiváló egykori polgármestert, remek barátot, jó ismerőst, korrekt főnököt.

El kell köszönni. Elköszönni mindig nehéz. Emlékezés, nagyon is szubjektív emlékezés az, ami ilyenkor, immáron nekrológként  készül, készülhet. Talán sok fontos dolog kimaradt, pár – mások által – feleslegesnek vélt bekerült. De az emlékezés, az emlékezet az nagyon is kollektív. És nem üres frázis az, hogy: Dr. Várnai László emlékét megőrizzük!

Ilyenkor sokszor – és sajnos az utóbbi években egyre gyakrabban – az jut eszembe, hogy minden városnak megvannak a maga emberei. Akik az arculatát adják, adták.

Akik nélkül a város más lenne, lett volna. Akik úgy, amolyan magától értetődő természetességgel itt vannak velünk, itt vannak közöttünk. Akik, ha nincsenek, szegényebbnek érezzük magunkat. Gépné Katika, Szabó Karcsi, Csáki Laci…és mások szintén ilyenek voltak.

Mától Várnai Laci sem lesz velünk. Szegényebbek lettünk a hiányával, sokkal, sokkal szegényebbek.

Béke vele…

Mester Sándor