„A csecsemőkor szeretetélményét vetítik ki a házastársak egymásra, de ez nem jó” – mondta tegnap Pál Feri atya a Halasi Moziban. A teltházas előadáson a magányról és az összetartozásról beszélt a mentálhigiénés szakember. Részletes beszámoló a folytatásban.

Telt ház előtt tartott előadást Pál Ferenc atya a Kiskunhalasi Moziban. A téma a házasság, és azon belül az összetartozás érzés kialakulása, és változása volt. A téma kifejtését humorral, valamint saját tapasztalataival tette színesebbé.

Kifejtette, hogy az összetartozás élményéhez szükséges a szerelem. Ezt az érzelmet követik hormonális változások is, de ami még fontosabb, hogy a felek lélektanilag is egymásra hangolódnak. A társ az identitás részévé válik. A költői kérdésre, hogy a szerelem mulandó vagy örök, az előadó válasza az, hogy mind a kettő egyszerre igaz.

Ezt a bevezetőt követte az előadás alapgondolata, miszerint a szerelem nem más, mint egy „túlhaladott személyiségi állapotba történő visszatérés”. Ez a korszak a csecsemőkor, amikor az ember megtapasztalja az elfogadást az anya részéről, illetve a baba minden szüksége azonnal teljesül. Ha az ember ezt felnőttként tapasztalja meg, akkor beszélhetünk arról, hogy rátalált az „igazira” – állítja Pál Feri atya.

Minden házasság alapvetően három korszakra bontható, és ez szoros összefüggést mutat a már említett csecsemő és kisgyermekkorral:

A felek „idealizálják” egymást: a pozitív tulajdonságokat felnagyítják, a negatív megnyilvánulásokról nem vesznek tudomást. Pontosan úgy, ahogy egy kisgyermek viszonyul a szülei felé.

Egy idő után ez az idealizált világ atomjaira hullik, a felek szembesülnek a másik negatív tulajdonságaival, és azokat nagyítják fel. Ezt az atya úgy jellemezte, hogy a házastársak „démonizálják” egymást. Kialakul a következő szemlélet: „most látom, hogy kihez mentem hozzá!” Ez szintén párhuzamba állítható a csecsemőkorral: a kisbaba is felhívja magára a figyelmet, követeli, hogy a környezete változzon meg, és hogy az ő kívánságai teljesüljenek.

A házastársak ráébrednek arra, hogy nemcsak a másikban vannak hibák, hanem saját magukban is. Tulajdonképpen ez képezi az összetartozás alapját: az ember reálisan belátja nemcsak a társa, hanem a saját hibáit is.

[box type="info" ]Pál Ferenc, közismert nevén: Pálferi, római katolikus pap, mentálhigiénés szakember, 1986 és 1989 között válogatott atléta. Fiatalkorában aktív, később a Budapesti Vasas főállású sportolója, válogatott kerettag. 1987-ben felnőtt magyar magasugró bajnok lett. 1996. június 15-én szentelték pappá Esztergomban. Szentelése után előbb káplánként szolgált Terézvárosban, majd Rákoskeresztúron, 2002-től pedig az óbudai Kövi Szűz Mária plébánia lelkipásztora. 2011. augusztus 1-jétől az angyalföldi Szent Mihály-templom helyettes plébánosa. 2005-től a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet munkatársa. (Wikipedia)[/box]

Az előadó az összetartozást két részre bontotta:

1. Elköteleződésre, amikor a felek kapcsolódnak egymáshoz, és ez akkor sem változik, ha a házasság válságon megy keresztül.

2. Érzelmi összetartozásra, amikor a pár azt érzi, hogy jó együtt, figyelnek, ráhangolódnak egymásra, nem vetik meg egymást akkor sem, ha nem értenek egyet szerelmükkel.

Pál Ferenc atya kutatási eredményekkel támasztotta alá azt, hogy akkor jó egy párkapcsolat, ha a pozitív és negatív kritikák aránya öt az egyhez, valamint, ha az ember túl tud látni párja negatív tulajdonságain, és szerelme értékeire figyel.

Végezetül az előadó kitért arra, hogy a minőségi beszélgetések jelentik a jó házasság alapját, illetve azt is hangsúlyozta, hogy a csecsemőkori állapotokat nem érdemes átmenteni a párkapcsolatba.

Papp Zsolt/Halasinfo